Osli csuhéMegérett a kukorica kis Osliban rég...
Csuhéfonásról
Kapui Kinga (Janka néni unokája)
Történeti bevezetés
A csuhéfonás több évszázados múltra tekint vissza. A 17. századtól kezdve, amikor a kukorica Magyarországon honossá vált, a paraszti gazdaságok azon igyekeztek, hogy a termény minden részét hasznosítani tudják. Hamar rájöttek, hogy nemcsak a kukorica termése értékes, hanem csuhéborításuk is. A kukoricacsőről lefejtett leveleket gondosan csomókba kötötték, és a padláson tárolták.
Hasznosítása falvanként különbözött, de gyakori volt az ún. „pemet” készítése, mely egy seprűhöz hasonló eszköz volt és tüzes kemencét söpörték ki vele, valamint lábtörlő készítése, ágyba való zsákok megtömése, vagy a gyermek babáinak is kiváló alapanyagnak bizonyult. Később rájöttek, hogy a szebb, simább, kevésbé törékeny levelekből beáztatás után szatyrokat, székek ülőfelületét, széktámlákat, alátéteket, kiskosarakat, különböző tárolókat készíthetnek. Mindezeket a tárgyakat ősztől tavaszig készítették, amikor kevés munka volt kinn a földeken. S mivel több generáció együtt élt, kiváló közös elfoglaltságnak bizonyult a hideg téli estéken az együtt folytatott csuhéfonás. Így a gyermekek már egészen kicsi korban elkezdték megtanulni a fonás csínját-bínját, s maguk készítették el kedvenc babájukat vagy idővel egyéb tárgyak fonását is, melyeket a piacon árulták, így járulva hozzá a család anyagi terheihez.
Osliban a környékbeli falvakhoz képest egyedülálló módon a papucsfonás vált népszerűvé az 1930-as évektől kezdve. A háziipari szövetkezetek elterjedésével haszonra is szert tudtak ezáltal tenni a családok, a család apraja-nagyja a téli estéken papucsot font.
Csuhéfonás ma
Az utóbbi évtizedben és napjainkban egyre többen keresik a természetes anyagokból készült tárgyakat, eszközöket és az alkotás vágya is újra jellemző sokunkra. Így sikerült – hála számos háziipari bedolgozónak, akik még emlékeznek a fogásokra – újjáéleszteni ezt a különleges mesterséget. Újra keresettek lettek a csuhéból font használati tárgyak, mint a kosarak, szatyrok, virág- és bortartók vagy edényalátétek.
Ezenkívül kiemelném még a csuhéfonás nevelő, fejlesztő vonatkozásását is, hiszen a gyermekek a szakkörökön, fejlesztő foglalkozásokon örömmel veszik a kezükbe ezt a természetes anyagot. Szinte észrevétlenül fejlődik közben kézügyeségük, kreativitásuk és kitartásuk.
A csuhé
A csuhé a kukorica csövét borító levél. Minősége változó: függ attól, hogy korai- vagy későn érő kukorica változatról beszélünk (a késő szeptember-októberi fajták a legalkalmasabbak a fonásra), illetve attól, hogy érte-e eső leszedés után (mivel a nedvességtől könnyen bepenészedhetnek a levelek). A kukorica legkülső levelei nagyon könnyen törnek, az alatta lévő 4-6 levél a legalkalmasabb az alkotáshoz. Érdemes a leveleket színük szerint is megválogatni, hiszen akkor lesz a legszebb a művünk, ha szép, foltmentes fehér levelekből fonjuk azt. Miután leszedtük a csuhéfonásra szánt leveleket, alaposan ki kell szárítani azokat és minőségük alapján különválogatva csomókban száraz helyen tárolni. A megfelelően tárolt csuhé évekig eláll. Ugyan a törtfehér színű csuhémunka a leggyakoribb és a legnépszerűbb, mégis már egészen a kezdeti időkben is próbálkoztak a csuhéfestéssel. Erre a célra számos természetes anyag áll rendelkezésre, mint pl.:a zölddió burka barnára festi a leveleket, a vöröshagyma héja vöröses-sárgásra, barnásra, míg ha a bodza érett bogyóival festjük a csuhét, liláskékes színt kapunk. Ezenkívül a citrom és különböző teafüvek segítségével nagyon különböző árnyalatokat nyerhetünk. Manapság azonban a mesterséges ételszínezékek megjelenésével a legkülönbözőbb színkombinációkat kaphatjuk.
Ha azonban maradnánk a fehéres árnyalatoknál, de túl foltosak vagy barnák a leveleink, kénnel könnyedén fehéríthetjük őket. A kén megtisztítja a csuhét a szennyeződésektől, megóvja a penészedéstől és kifehéríti azokat. Régen a kész munkát lezárt helyen, kénporral égetve füstölték.
Forrás:
Fekete Józsefné, Seres Emília: Csuhé és gyékény
Bárány Mara: Csuhe-munkák
.