III/9.  MOSOLYGÓ  MADONNA

Az osli kegykép verses története

Írta: Nehéz Ferenc

 

Ez a kis munka egy hálás szív dobbanása az osli Madonna felé. Egyúttal azonban kegyelet is a nemrég elhunyt, költői lelkületű Eőri János plébános emléke iránt, aki életének utolsó napjaiban testálta a szerzőre az osli kegyképpel kapcsolatos általa összegyűjtött adatokat.

Lássa meg az égben, hogy kívánsága teljesült: amire neki már nem volt ideje, azt Szűz Mária egyik szerény íródeákja elvégezte.

 

                       Osli,  1947.  Sarlósboldogasszony ünnepén.

 

 

I.

 

Véresen virradott akkortájt a hajnal:

Kuruc háborúzott a német labanccal.

Templomok is égtek s oltári virágok

Pernyévé vált szirma az egekig szállott.

 

Kismarton várából jó Estorás herceg

Búsan nézte, ahogy a templomok vesztek.

Zokogott a hívő, imádságos lelke,

Fájdalmat kormozott szívére a pernye.

 

„Úristen, mi lesz, ha netán nemsokára

Ellenség kezébe kerül Martonvára?

Mi lesz a várbeli kedves kápolnával,

S benne a nagy kinccsel: Szűz Anya szobrával?”

 

Igen, azt féltette, azt a csodás szobrot,

Mely a várkápolna oltárán mosolygott.

Mosolygott valóban: kicsi Jézust tartván

Titkos, földöntúli mosoly rezgett ajkán.

 

„Mosolygó Madonna” – így is hívták sokan,

Akik hozzá mentek hittel és jámboran.

Attól a mosolytól mosolygósak lettek

Azok is, akik addig sírtak és szenvedtek.

 

Jó Estorás herceg méltán is féltette,

Mert a hü szolgája éppen jelentette:

Közeleg az ellen, kismartoni várnak

Ódon, ősi fala biz ostromot várhat!

 

Nincs idő habozni, tudja már a herceg:

Tüstént parancsot oszt a szolga-seregnek.

Leveszik helyéről a csodás kis „Képet”,

Nagy-nagy bánatára a martoni népnek.

 

S lám a súlyos szekér, négy szép paripával,

Indul már a várból a szép Madonnával.

Mellette a herceg, hajadonfőtt, gyalog,

S mögötte zokogva a várnép andalog.

 

Zúgnak a harangok fájdalmasan-szépen:

Sziromkönnyet sír a virág is a réten.

Talán a szellő is búsan azt suttogja:

Isten veled drága Mosolygó Madonna!

 

Sopronon keresztül így jut el a menet

Rákos falujába a nagy Fertő mellett.

A tó szélén pedig ott ring már a bárka,

A szép, menekülő Madonnára várva.

 

„Ne hagyj itt Szűz Anyánk! – jajdul föl a sereg,

Mi lészen mivelünk, ha itt hagysz bennünket?”

S most Estorás herceg így szól: „Ne sírjatok,

Visszakerül hozzánk, ha múlnak a bajok.”

 

Hiába volt a szó, Kismartonnak népe

Az eltűnő bárkát könnyes szemmel nézte.

Este volt. A Fertőn balzsamos szél dalolt

S a bárka útjára ezüstöt szórt a hold…

 

 

II.

 

Kis falu rejtőzik virágos fák között,

Túl a Fertő-tavon kisded erdő mögött.

Mellette mint órjás védőpajzs: a Hanyság,

Kurucok, labancok békében is hagyták.

 

Oslinak nevezik ezt a kis falucskát,

Istenes nép lakja, ezt mindenütt tudják.

De Szűz Máriához kivált tisztelettel

S bizalommal fordul minden osli ember.

 

Most is, hogy felvirradt Boldogasszony napja

S misére hívott a templom kis harangja:

Seregestül indul a falucska népe

Égi Pátronája oltára elébe.

 

 

Fehérruhás lányok sietnek szaporán

Végig a fák alatt, a kis házak során.

Kezükben virág van s a szívüknek kertje

Ugyancsak virágos: liliom nyíl benne.

 

Dalos, víg legények ajakán a nóta

Szent énekké vált már. Süvegükön rózsa.

S mögöttük a komoly, sötétruhás vének

Olvasót pergetve lassan mendegélnek.

 

Hanem mi történik? Iszonyú robajjal

A templom elé egy lovaslegény nyargal.

Megtorpan a szelíd, ballingálő sereg

S riadtan kérdezi: hát ez vajh ki lehet?

 

A lovaslegénynek bársony a mentéje,

Látni rajta mindjárt: nem akármi féle.

Lova szerszámán is megtetszik a módi:

Ezüst rajt a kengyel, mégpedig valódi.

 

„A falu bíráját vezessétek elém!”

- Kiált, leugorván lovárul a legény.

Jön is már a bíró, a pap is mellette:

„Dicsértessék…” – mondja a legény egyszerre.

 

„Estorás Pál úrnak vagyok a vitéze,

- Folytatja azután, tisztességet téve.

Azt üzeni pedig a herceg úr vélem:

Osli népét várja a Fertő-tavi réven.

 

Kismarton várábul jött a tavon által

Legnagyobb kincsével: Mária szobrával.

Amíg elvonulnak a háborús vészek,

Osliban szeretné tudni a szent képet.

 

Hallott már Oslinak jámborságárul,

S hogy Szűz Máriához milyen hittel járul.

Ezért gondolta hát Kismarton hercege:

Itt leszen a szent kép legbiztosabb helye.”

 

 

 

Ígyen szólt a vitéz s a szavára nyomban,

Mintha ezer harang csengne egy toronyban,

Égig-halló hangon kiált Osli népe:

Jöjj hozzánk Mária, megvédünk a vészbe!

 

S megindult a menet, át a tölgyes erdőn,

S egyszeriben kint volt máris a nagy Fertőn.

(Abban az időben a Fertőnek széle

Egészen Oslinak határába ért be.)

 

Pál herceg a népet már a parton várta,

Szűz Mária szobrát karjaiba zárva.

Úgy is indult véle, a szívére fogva

Osli falu felé – csak úgy gyalog-sorba.

 

Micsoda menet volt! Az osli leányok

Leszedték az úton az összes virágot!

Örömüket tették virág illatába:

Úgy szórták a csodás Madonna útjába.

 

S ahogy a templomba végre megérkeztek,

Imádságos szóval térdelt le a herceg:

„Asszonyunk, Szűz Anyánk, Magyarok Nagyasszonya!

Legyen új szállásod osli kis temploma.

 

Vérzivatar dúl most szerte az országon,

Fájdalom a szívben s könny van az orcákon.

Téged is üldöznek, rád is száll az átok,

Szitkok érnek s bűnös, rút káromkodások.

 

Ide menekültél, pedig tudom nagyon,

Szent Fiadnál milyen súlyos szavad vagyon.

Egy szavadra tüstént bűnhődne a vétek,

De Te bűnében is szereted e népet.

 

Csak mosolyogsz mindig, Mosolygó Madonna,

Mosolyogsz, s a titkos, égi mosolyodra

Fény támad a földön, bűnös ember lelkén,

Balzsam a sebeken, szenvedések percén.

 

Mosolyogj, - e mosoly ma a reménységünk,

Azoknak, kik küzdve és kínlódva élünk.

Áraszd innen szerte mosolygásod fényét:

Világosítsa meg a bús magyarok éjét!

 

 

 

Kismarton hercege ilyen imát mondott,

Aztán az oltárra helyezte a szobrot,

Térdre hullottak az osliak is mostan:

Elmerült a lelkük a csodás mosolyban…

 

Kezdődött a mise. Csengő csendült halkan,

S száz meg száz szív nyílt ki az ősi, szent dalban:

„Boldogasszony Anyánk, égi nagy Pátrónánk,

Nagy szükségben lévén így szólít meg hazánk…”

 

III.

 

Nem hiába volt a sok könyörgő ének:

Meg is segítette Ő a magyar népet.

Elmúlt a háború, béke lett, nyugalom,

Dolgozhatott a nép keleten-nyugaton.

 

Osli csodás hely lett. A Madonna szobra

Messze-messze tájak népeit vonzotta.

Megpihentek itt a gyötrődő, bús lelkek:

Madonna-mosolyban vigasztalást nyertek.

 

Egyszer egy kisfiú – béna volt szegényke –

Mankóval sétált a szobor elébe.

Síró imádságát az ég meghallgatta:

Ép lábbal távozott, a mankót ott hagyta.

 

Máskor vak ember jött. Ájtatos imája

Osli Máriához nem szállott hiába:

Meggyógyult a szeme, mikor elment,

Hangosan dicsérvén Máriát s az Istent.

 

 

 

Kaszáltak a Hanyban és az egyik paraszt

Lábába az éles kasza csontig szaladt.

Osli Szűz Máriát hívta nagy kínjában:

Meg is gyógyult lába azon minutában.

 

Szívbajos kisgyermek síró édesanyja

Kérte a Madonnát, csak hogy meghallgassa.

És mire hazament, a fiacskájának

Elmúlt szívfogása – öröm lett a bánat.

 

Ilyesmik történtek az osli templomban,

Hírük szertefutott, persze azon nyomban.

Ezrek siettek, hozták keresztjüket,

S Mária levette vállukról terhüket.

 

És az idő múlott, év év után tellett,

Sírban nyugodott már jó Estorás herceg.

A Nép megsiratta, de a könnyek között

Oslinak szívébe reménység költözött.

 

Abban reménykedtek, hogy a Szent Szűz szobra

Ott maradhat végképp az osli templomba.

Hej, hanem mi történt? Egyszer Kapuvárra

Berobogott ám a herceg unokája.

 

Azért jött pediglen, hogy a szobrot vigye, -

Jaj, de nagyot dobbant az osliak szíve!

De az ifjú herceg nem törődött ezzel:

Küldte a szekereket két erős ökörrel.

 

S hogy megjött a szekér, a hercegi szolgák

Épp a kicsi templom elé állították.

Föltették reája a Madonna-szobrot, -

Az osliak könnye patakokként csorgott.

 

Mosolygó Madonna, ne hagyj itt bennünket!

- Így hangzott a sóhaj szerte mindenünnen.

Maradj, Boldogasszony, továbbra is vélünk,

Légy a segedelmünk, légy a mi vendégünk!

 

 

 

„Tégy csodát Madonna!” – kiáltott egy lányka,

S úgy borult le sírva az utca porába.

De pattant az ostor; Hik, hojsz! – kiáltotta

Az ökrök felé a hercegi szolga.

 

Megroppant a szekér: Ámde – Uramisten! –

Mi történt emberek? Mi történt most itten?

A szekér nem mozdul! Nem bírják a barmok!

Nézzétek, hogy törik a járom is rajtok!

 

„Csoda, csoda történt” – sikoltott föl a lányka,

Aki ott térdepel az utca porába.

Csoda, bizony csoda! – ujjong fel a falu –

Velünk vagy Mária, ég erre a tanú!

 

Vércsíkos már végig a két ökör háta

A kegyetlen szolgák ostora nyomába.

De hiába minden: a szekér biz onnat

Nem mozdul helyéből egyetlen tapodtat!

 

S fent a kicsi szobor az ökrös szekéren

Mosolyog csak titkon – a kegyetlenségen.

Mosolyog-mosolyog… s a kis osli harang

Véle mosolyogja, mondván: giling-galang!

 

És felzúg a boldog, állelújás ének

Ajakán a síró szegény osli népnek:

Boldogasszony Anyánk, égi nagy Pátrónánk,

Ugye, nem hagysz minket, nem hagyod itt tanyánk?

 

Rohanvást száguld egy szolga Kapuvárra,

Hol a szobrot várja herceg unokája.

„Uram, - szól lihegve – jelentem teneked,

Két ökör nem bírja húzni a szekeret!”

 

Elborul az ifjú hercegnek a képe:

„Ejnye, haszontalan, hitvány szolga-népe!

Nem bírja két ökör? Ilyet ne mondjatok!

Elébe, ha ugyan kell, még kettőt fogjatok!”

 

 

 

Elrohan a szolga. Alig telik óra,

Máris újfent nyílik a herceg ajtaja:

„Uram, négy ökör se bírja a szekeret,

Mintha földbe nőttek volna a kerekek!”

 

A hercegi ifjú nem szólt többet erre,

Legjobb paripáját tüstént felnyergeltette.

Szélvészként vágtatott Osli falu felé,

S Osli falujában a kis templom elé.

 

S leszállván a lóról ígyen szólt: „Emberek!

El kell indítani a szobros szekeret.

Herceg nagyapámnak ez a rendelése:

Kismartonba legyen a kép helyezése!”

 

S rögvest parancsolt: „A szekér elibe

Még két ökör legyen béfogva izibe!”

Hat ökör húzta már, de az meg se moccant,

Csupán a szekérrúd meg a járom roppant.

 

Az ifjú Estorás ostort maga kapott,

S kegyetlen haraggal az ökrökre csapott.

Felnyögtek a barmok, bődült az egyik,

De a szekér maradt, - nem mozdult semmit.

 

Megrettent a herceg… nézett a szoborra,

S rámeredt a titkos, tündöklő mosolyra.

Az a mosoly talán a lelkéig tört be:

Kezéből az ostor lehullott a földre.

 

„Csoda ez valóban! Csoda!” – halkan mondta,

„Nem mehet a szent kép innen Kismartonba.

Az Úr nem akarja, ezért tartóztatja:

Legyen meg az ő szent, áldott akaratja!”

 

S parancsol is tüstént: a Madonna szobra

Békerüljön, vissza a kicsi templomba.

S lám, hogy leugrék szekér tetejérül:

Kimozdult a szekér rögvest a helyébül!

 

Az ökrök ugyan vonták, mintha pehely volna,

Kifelé Osliból, víg-szapora módra.

A szobrot pediglen tették az oltárra,

S leborult előtte Pál úr unokája.

 

„Szűz Anyánk, Mária, maradjon itt képed,

Vigasztald, erősítsd  ezt a szegény népet.

Erősítsd a hitét, gyógyítsad a lelkét,

Könnyítsd a vállain sok-sok nehéz terhét.

 

 

Égi mosolyodnak bátorító fénye

Ragyogjon be vérző, szenvedő szívébe.

Ne tépjen itt senkit soha semmi bánat:

Mosolygó Madonna, folytasd a csodákat!”

                          . . .

 

Így maradt Osliban a csodás Madonna,

Nem is kérték soha vissza Kismartonba.

S Rábaköznek buzgó, istenfélő népe

Vigaszul azóta mosolya fényébe…

 

Számítógépes megjelenítésre begépelte: 

HANCZNÉ  KOVÁTS  RITA Paloznak, 2002. szeptember 08. Kisboldogasszony ünnepén 

 

 

 

Vissza a honlaphoz!